Seres Dániel

Kincs a párduc feje mögött

1.

Egykor villa,
Később erőd,
Most csak kövek
Szemed előtt.

Három-négy fal
Van itt fent,
De képzeljük,
Mi van lent!

Lehetnek ott
Leletek,
Régi hajcsat,
Ilyenek.

Földúton át
Kőút halad,
Ókorból van,
De megmaradt

A romokhoz visszatérve,
Felmerül: itt kik, s hogy éltek?
Akkor is voltak itt nyájak?
Ezekre adok most választ.

2.

Nincs már hőség, tikkasztó,
Az idő ősszel éppen jó,
Munkához is ez való,
Amíg le nem esik a hó.

Sütött a nap, fénylett a tó,
A felszíne fodrozódó,
Eljött e nap valahára,
Végre vége lett a nyárnak.

A nap már nem járt delelőn,
Hazaindult a juhász a dombtetőn.
Már nem látszott a napóra a falon,
Nem játszadozott az égen a napkorong.

Jég esett az éjjel, termést tönkretéve,
Minden emberfia futott fedezékbe.
Bezzeg az állatok nem voltak eszüknél,
Tüzesebbek voltak nagy pásztortüzeknél.

Nyújtózott a szántó,
Felébredt a birtok.
Szokványos reggel volt
Csak Markus nem volt boldog.

Elrohant kutyájuk,
A jó lompos Mlossus.
Ezért volt e fiú,
Nagyon szomorú most.

E fiúnak apja
Volt a juhász erre,
Annak volt kutyája
A Mlossus ebecske.

Meg volt az becsülve,
Jó nyájőrző állat,
Otthon meg őrizte
Éjjelent' a házat.

Ahogy ült ott Markus,
A tóparti nádban,
Gondolata támadt
Nagy búbánatában.

3.

Gyorsan kapta magát,
Az erdő felé indult,
Ezalatt az idő
Szép derűsre fordult

Beért az erdőbe.
Kökény, szeder, málna!
Most nyílott csak meg
Az örömnek világa!

Ebédelt bokorról
Kökényt, szedret, málnát,
Evett rá desszertet:
Somot, galagonyát.

Felért egy kis hegynek lapos tetejére,
Onnan hátranézve hosszan elmerenge,
Családjára gondolt, anyjára, apjára,
Annak kutyájára, majd szülőfalvára.

Visszajövök én még!
Visszatérek élve!
Pár nap és pár éjjel,
S visszajövök ide!

Hirtelen egy nagy rét
Termett körülötte,
Mintha csak úgy a
Semmiből jönne.

Az éjszakát ébren,
Nem jól töltötte el,
Így most álmosan a
Fűben alszik, hever.

4.

Beesteledett már,
Mire ő fölébredt,
S egy kis világot látott,
Erdő közepében.

Elindult feléje,
Susnyáson, bozóton,
S egyre nagyobb lett az,
Mire odaére.

Egy kis kunyhó állott erdő közepébe',
Abba lépett ő be, bele a nagy fénybe.
Belépett a házba, be sem volt az zárva,
Ki gondolta volna, hogy ő megtalálja?

Benn egy vén, öreg nő olvasott egy könyvet,
"Csak ne legyen boszorkány, attól őrülnék meg!"
Bekiáltott oda szép, szíves jó estét,
Szállást is kért, hogy kint meg ne fagyjék.

Vetett is az asszony
Puha szalmaágyat,
S lefektette Markust
A tisztaszobában.

Míg ők bent aludtak,
Fehér árnyak úsztak.
Tavon: a nyílt vízen,
Erdő sűrűjében.

Réteken is kúsztak,
Hegyek ormán csúsztak,
Igyekeztek az égből lefelé,
Föntről erre apjuk ezt felelé:

Na, kedves fiaim!
Borzongassatok csak!
Hadd zúgjon az erdő,
Akár robogó had!

Amikor ti már majd
Lecsendesedtetek,
Én a hegyre akkor
Zivatart eresztek.

Aztán amikor már
Fény érte a földet,
Elmúlt hát a búgás,
A szelek köddé lettek.

Iszonyú nagy köd volt,
Nem lehetett látni!
Nem is volt tanácsos
Kimenni kapálni.

5.

Jaj! Markus mit látott?
Azaz, hogy nem látott.
A fehérség töltötte be
Az egész világot.

Nekiment a falnak,
Nekiment a széknek,
Nekiment az ágynak,
Nekiment mindennek.

A nagy puffogásra
(mindennek nekiment),
Felébredt az asszony,
S neki is nekiment.

Az asszony most egy percig
Mormogott valamit,
Azután lépések
Halk zaja hallatszik.

6.

Elment biz' az asszony,
Egyedül hagyta őt.
Leült, és várt Markus,
Hogy feloszoljon a köd

Feloszlott a nagy köd,
Beletelt egy nap is.
Most már indulni kell,
itt nem maradhatik.

Nem mondta hova megy,
Nem mondta meg, miért.
Elindult hát Markus,
Elindult el innét.

Lefele igyekezett,
Le a hegyről, le ám.
Nem akart maradni
A házban több éjszakán.

Ment által az erdőn,
Merre vizet látott.
Ment által az erdőn,
S egy szép szarvast meglátott.

Odaugrott hozzá,
Azzal rákiáltott:
"Adjon Isten, szép
Jó napot kívánok!"

Rákiáltott ő biz',
Nem tudta, hogy szarvas.
Látott már juhnyájat,
Madarat, meg farkast.

Erre meg a szarvas
Ugrott el előle,
"Hej, maga mit ugrál,
Mér' ugrik előlem?!"

"Nem vagyok én koszos,
Nem vagyok én büdös.
Majd adok én neked,
Nem leszel rám dühös!"

A szarvas persze ugrik
Egyet-kettőt.
Nem várja meg, hogy így
Megütlegeljék őt.

7.

Most látta csak Markus
Először a Pelsot,
Pelsonak mocsarát,
Annak sok madarát.

Esteledett most már,
Majdnem besötét'dett,
Az ég kékje már a
Nagy sötétbe nézett.

Valami derengés
A láthatáron látszott,
Markus is ilyentájt
Kötött barátságot.

Az úgy történt, hogy Markus
Meglátta a vidrát.
Nem tudta, hogy mi az,
Követni kezdte hát.

Azt hitte hát Markus,
Új barátot szerzett,
Mert a vidra maga
Mögé fél halakat rejtett.

Nem tudta ám Markus,
Hogy ez neki szokása,
De hamar véget is ért
Vidrabarátsága.

A vidra nagyot úszott,
Túlsó partra kúszott,
Markus meg csak kúszott,
Még sohasem úszott.

Vidrabarátját, hát,
Hamar elvesztette,
Ment tovább a nádban,
Pelso mocsarában.

Bandukolt, bandukolt,
Majd lehajtotta fejét.
Nappal majd vándorol,
Éjjel aludni tér.

8.

Füvek hajladoztak,
Útszélen, bozóton,
Papírt sodort a szél
A homokos úton.

Markus megy az útnak
Felrúgja a porát,
Majd a por közt felvesz
Egy gyűrött cédulát.

Szép írott betűkkel
Rája vagyon írva:
"Mentsed meg a jövőt!
Változtasd a múltat!"

"Hát, ez meg mi lenne?"
Csodálkozott Markus.
"Mi lehet még benne?"
S tovább gyűrögette

"Jól nézd meg ez papírt,
Majd vesd be a tűzbe!
A párduc feje mögött
Üzenet van rejtve."

"Na, ez elég fura."
Gondolta el Markus.
De a kis papírnak
Nem maradt, csak pora.

Mintha szög szúrta volna
Meg koponyáját,
Gondolat hasította
Át Markusnak agyát.

"Megvan mire gondolt!
Más ötletem nincsen."
S gondolatja megállt
A párducos mécsen.

Futni kezdett, vissza,
Felfele a hegynek,
Loholt erdőn, réten
El a kunyhó mellett.

Benyitott a házba,
Urak villájába,
S a dominus őrei
Állanak Útjába.

Mielőtt büntetést
Szabnának nyakába,
Kislisszol a kapun,
S ordítást hagy hátra.

Megkerüli falát
Dominus házának,
S ablakán beugrik
Az úri szobának

9.

Levette a mécsest
Az úr asztaláról,
Lement a pincébe,
S ott egy fáklyát meggyújt.

Beteszi a mécsest
Egy kis ajtócskába,
Forgat egyet rajta,
Lehull, s lészen kába.

Por van még két percig,
Markus a földön fekszik,
Föntről az ajtóból
Mécs fejére hullik.

Por van még két percig,
Markus földön fekszik.
Csönd van még két percig,
Markus földön fekszik.

Él-e, hal-e hősünk?
Fel kéne kelteni,
Egy nagy vödör vizet
Fejére önteni.

Zúdul is rá nagy víz,
Vinni kezdi az ár,
Fölkapja a fejét,
S segítségért kiált.

10.

Hegyoldalban völgy halad,
Benne folyik egy patak.
Meredek a völgyoldal,
Benne egy kis ajtóval.

Kiugrik egy remete,
S már rohan is lefele.
Lohol, nincs is ereje,
Hogy az ajtót betegye

A férfi arcáról
Lelóg ősz szakálla.
De fut tovább riadtan.
"Mi ez a nagy lárma?!"

Valóban, ha hallgatsz,
Szokatlan zajt hallhatsz.
Ki lehet az vajon?
Aki bajba' vagyon?"

S a szakállas ember,
Nem ám óvatosan,
Gyorsan és sietve
Patak felé rohan.

11.

Hegyikristály a plafon,
Gyertyák lógnak róla,
Kis tűzhely a sarokban,
Öreg kutya vacokban.

Szalma a sarokban,
A fal kőből rakva.
Öreg ember ül, és
Bámul kis ablakra

Erre ébredt Markus,
A sok puha szalmán,
De felkapta fejét
Emberhangot hallván.

"Jó reggelt, vendég!
Jól aludtál nálam?
Nem volt-e túl nagy baj,
Hogy szalma volt ágyad?"

"Látom, levelemet
Meglelte valaki.
Figyelj, kijavítom,
Van vele egy baki."

"Varázserő benn van
A gyertyatartóban,
Levezet pincékbe,
Ez eddig még megvan"

"Viszont egy valami
Kimaradt belőle,
Egy kis cetli volt az,
Ami nem volt benne."

"Enélkül a patak
Jobbhíján elragad.
Kirepülsz egy sziklán,
Majd mész patak sodrán."

"Idefigyelj, nahát!
Ismerek egy banyát.
Nem messze él innét,
Egy kis tisztás szélén"

"Bizony, baj volt, baj lesz.
Ennyit elmondhatok.
Menj a múltba tehát!
A többi meg titok."

12.

Eltűnt most a világ…
Eltűnt a szép patak.
Nem ugrálnak ki belőle
kisebbféle halak.

"Ejnye, megint itt vagyok!"
Ezt mondja, és indul,
Kunyhó felé baktat,
Miben mos épp fény gyúl.

Szívesen köszönti
Őt a jó boszorkány,
Kérdi m'ért hagyá el
Ily' kis idő múltán.

Elmondja a fiú,
Mi volt ennek oka,
Rájön mind a kettő,
Mi volt a nagy hiba.

Mondok én valamit,
Ismerek egy urat,
Erdős völgyben lakik,
Mit átszel egy patak.

Ebben a patakban
Kisebbféle halak,
Könnyen odatalálsz,
Ha ez úton haladsz."

"Tekeregtem én már
Sokat az erdőben,
Erre-arra mentem,
S oda is elértem.

Remete lakott ott,
Ő küldött épp hozzád,
Mi baj az erdőben,
Megtudakolhatnám?"

"Érdekes jelenség,
Hogy jártál már nála,
Szeretném megtudni,
Mi dolgod volt arra."

"Zavarjuk el akkor,
Ez nem olyan fontos,
Elébb érdeklődtél,
Mi a nagy baj itt most."

"Tudod, van egy átok,
Mi egy kincset védne.
E hegy belsejében
Van a kincs eltéve."

"Kedves földesúr
Meg rátalált a minap,
S az átok valamire
Készül a föld alatt"

Megjósoltam én, hogy
Te hozzám érkezel,
És azt is, hogy te vagy,
Ki e helyet megvédheted!"

Így intézi szavát
A jó öregasszony,
S így vevé rá Markust,
Hogy segítsen a bajon.

"Hogy és mint csináljam
Én ezt az egészet,
Hogyan mentsek én meg
Sok temérdek kincset?

És én nem menteni,
Hanem kutyánkért jöttem,
Megtalálom menten,
És haza is mentem.

Főképp azt nem értem,
M'ért beszéltek félre,
Egymáshoz küldtök át,
S nem haladunk tovább."

"Azért küldlek hozzá,
Van egy ketyeréje,
Szükséged lesz arra,
Nekem is volt régen."

De eltűnt az régen,
Elveszett egy éjen,
Sok volt akkoriban
Szajkó e vidéken."

13.

Markus kapott tehát
Vázlatos térképet,
Ezzel ment előre,
Míg beért a völgybe.

Zörgetett az ajtón,
Kijött a remete,
Annak sem volt már meg,
Bizonyos ketyere.

Viszont a kunyhóból
Csaholás hallatszot,
S az öreg ebbel együtt
Előbukkant Mlossus.

Hej, volt ám nagy öröm!
Ugatás, kurjantás,
"Előkerült Mlossus!"
Örömkiáltás.

A jó kutya szaladt,
S kaparászni kezdett,
Az avarban kapart,
S két ketyerét szerzett.

Na, most már mindenki
Örült és ujjongott,
S az öreg a ketyerén
Megnyomott egy gombot.

És a gombnyomásra
Villámok csattogtak,
S kékülő világban
Trombiták harsantak.

Írta: Seres Dánel 6.c
2025/2026. tanévben