Adria és az Arany Medál
Sorozatok rovat
Sekovanic Vera: Adria és az Arany Medál
- 1. fejezet: Az üzenet
2. fejezet: A szörnyen szörny utas
3. fejezet: A medál - ÚJ! Megjelent: 2020. január
Sekovanic Vera: Adria és az Arany Medál
1. fejezet: Az üzenet
Sötétség. Csillagtalan, ködös éjszaka. Egy sötét épület, melynek ablakai a távolban elterülő tengerre néznek.
A távolban egy fáklya fénye világította be a sík vidék szomorú látványát. Aztán a fáklya fénye hirtelen kihunyt. Távoli léptek zaja. Aztán a léptek elhaltak. Majd ismét megismétlődtek. Talán egy eltévedt vándor lenne az, aki keresi az utat, amit sosem fog meglelni? Nem. Ez a rejtélyes alak egyenesen a kastély felé igyekezett. Egyik kezében egy tűhegyes kés pengéje csillant meg, amikor a hold végre előbukkant a felhőt mögül...
Felriadtam. Elsápadtam. Felkiáltottam. Miért kell nekem folyton ilyeneket álmodnom? Mint múltkor is, amikor ugyanezen a helyen egy sólyom és egy ember küzdöttek. Félelmetes látvány volt, azt meg kell hagyni. Tudom, ez elég furcsán hangzik, de így volt. Többször is próbáltam visszaemlékezni az álmaimra, de minél jobban koncentráltam rájuk, annál gyorsabban estek ki az emlékezetemből. Mintha a fejemben egy nagy lyuk tátongana, amely minden egyes gondolatmenetnél egyre nagyobb lesz, és ezzel együtt gyorsabban potyognak ki az emlékeim. De tényleg. Na, mindegy. Inkább bemutatkozom.
A nevem Carl Adria.
Kissé kótyagosan keltem fel, és lenéztem a padlón heverő papírkupacra, ami történetesen a mai napi újság volt. Az első oldalon, vastagon szedett szalagcím állt:
Merénylet William King otthonában, az Amerikai Egyesült Államokban
Gyorsan a cikkre pillantottam, és elakadt a lélegzetem. A cikk mellett egy hatalmas sötét kastély magasodott a sík vidék fölé. Ugyanaz a kastély, ugyanaz a vidék és ugyanaz az elhanyagolt kert, mint amit az álmomban láttam. Ez meg hogy lehet? Soha, egyetlen képen vagy videóban se láttam ezt a várat. Azt hittem eddig, hogy ez az épület csak a képzeletem szüleménye. Eddig. Gyorsan olvasni kezdtem hát az első oldalt.
Elakadt a lélegzetem. Csak nem az az ember volt a gyilkos, akit az álmomban láttam? Nem, tiltakoztam magamban. Az nem lehet. Képtelenség. Valamiért lelkifurdalásom támadt. Lehet, hogy ő volt az, én pedig hagytam, hogy ez történjen! - Ne okold magad! - parancsoltam rá saját magamra. - Amerika messze van tőled. Nem értél volna oda időben!
Ebben végre igazam volt. Közben azon töprengtem mi kellhetett ennyire a gyilkosnak. Valami elveszett kincs lent a pincében? A vár? Vagy az ott élők, hogy kifaggathassa őket? Egyszerűen nem értettem. Kezembe vettem az újságot, és még egyszer elolvastam a rövid cikket. Nem tudtam megérteni egy ilyen fontos dologról miért csak ilyen rövid szöveget írnak. De, persze a Gibraltári-sziklán élő majmokról annyit írnak, hogy betelik egy egész oldal. Nevetséges! (Mármint nem a majmok, hanem az, ahogyan részletezik a majmokat.)
Annyira ledöbbentem, hogy inkább elmentem sétálni. Ezt csak akkor szoktam tenni, amikor igazán izgatott vagy ideges vagyok. Most mindkettő voltam egy kicsit.
Amikor végeztem a sétával visszamentem a suliba és beléptem a szobámba. Az ablakhoz sétáltam, és nagyra kitártam, hogy láthassam a járókelőket, de az utca néptelen volt. Kár. Pedig az úton néha egészen különös fazonok is szoktak sétálgatni. Egyszer például, még hatodikos koromban, erre sétált egy skót- szoknyás férfi. Amikor visszaemlékeztem rá, hirtelen nevethetnékem támadt. Nem tehetek róla. Ilyen vagyok.
Hiába próbáltam, nem tudtam visszatartani a nevetésem. Egyszer csak kirobbant belőlem. Bár ne tettem volna! Ugyanis éppen akkor, amikor az ágyra kényszerültem feküdni a röhögőgörcsömtől, egy fekete árnyék suhant el az ablakom előtt, és az üveg csattanva becsapódott. Tisztán hallottam, ahogy kattan a zár, és a függöny elhúzódik. Gondolom, most éppen azon töritek a fejeteket, hogyan lehetséges az ablakomat kívülről is bezárni. Ez akkor történt, amikor a tanáraimnak, pontosabban egy bizonyos tanárnak, elege lett abból, hogy folyton az utcát lesem. Nem értem miért. Nem zavart azelőtt senkit se. De az a lényeg, hogy kívülről is szerelt egy zárat az ablakomra. Azóta nem igazán érzem biztonságban magam. Nem szeretem, ha bárki nyitogatni tudja az ablakomat, még akkor sem, ha két év alatt egyszer se nyitotta vagy csukta be az ablakomat (a tanárokon kívül) senki. Hát itt is van a bizonyíték. Egy ismeretlen nő (vagy férfi) éppen most zárta be az üveget. Micsoda modortalanság! Felháborító!
Azért bevallom, féltem egy kicsit. Erőszakos behatoló? Pontosabban bezáró. Ezt meg kellett állapítanom magamban. De akkor is!
Dühösen leültem az ágyra. Ahogy sok mindent mást az életben, ezt sem értettem. Mi oka lehet valakinek éppen engem bezárnia ide? Úgyis ki tudok jutni, ha akarok az ajtón át is! Sietve odasétáltam az ajtóhoz, és ki akartam nyitni. Azonban az ajtó zárva volt.
-Mi a fene! - kiáltottam fel, de aztán eszembe jutott, hogy én nem is beszélek csúnyán, úgyhogy gyorsan befogtam a számat, és magamban ezt motyogtam:
-Bocsánat!
Azért ettől az ajtó még nem nyílt ki. Ettől szörnyen ideges lettem. Az asztal mögé ültem, hogy gondolkozhassak egy kicsit. Hasztalan volt. Az agyam úgy pörgött, hogy egyáltalán nem tudtam követni. Teljesen leblokkoltam. Néha van ilyen. Ez nálam normális, ha ideges vagyok. Úgy döntöttem, amíg ismét gondolkozni tudok, firkálgatom az asztalt. A bútor azonban már minden lehetséges helyen össze volt firkálva. Barna és zöld szemű birkák, tengerben úszó halak, pálmafák, kempingházak és még az iskola alaprajza is látható volt az asztalon. Ekkor elakadt a lélegzetem. Az iskola alaprajzán, ott, ahol a vészkijárat volt feltűntetve, egy sárga boríték hevert. Rajta a címzett neve, aki történetesen én voltam. Gyorsan kinyitottam a borítékot, és lassan széthajtottam a lapot.
Ez állt rajta cikornyás betűkkel szedve:
I'm William King.
This letter is very urgent and secret!
The King family, me and my wife, and you are in danger!
An unknown killer is hanging around in our empire who wants to exterminate the whole family at all costs! Please travel here as soon as possible, you are our last chance! Also, bring two friends with you!
PS.: Airline ticket attached.
Sincerely, William King
Aki esetleg nem tudna angolul, annak itt a fordítás:
Kedves Adria!
Én William King vagyok.
Ez a levél kegyednek nagyon sürgős és titkos!
A King családot, azaz engem és a feleségemet, továbbá önt is veszély fenyegeti!
Egy ismeretlen gyilkos ólálkodik a birodalmunkban, aki mindenáron ki akarja irtani az egész családot! Kérem, minél hamarabb utazzon ide, ön az utolsó esélyünk! Hozzon két barátot is magával!
Ui.: A repülőjegy csatolva.
Üdvözlettel: William King
Furcsa megfogalmazás - gondoltam. De a szavai egyértelműek voltak. Két barát. Elgondolkoztam egy kicsit. A válasz egyszerű. Abigél és Dafné.
Abigél bátor. Dafné gyors. Én pedig okos. Tökéletes hármas.
Már indultam volna, hogy elújságoljam a barátnőimnek a nagy hírt, amikor valami elállta az utamat. Az ajtó. Mily meglepő. Dörömbölni kezdtem rajta. Semmi válasz. Szomorúan rogytam vissza az ágyra. Felkiáltottam. Valami szöget ütött a fejemben. William egyik mondata, amit nem igazán vettem figyelembe.
The King family, me and my wife, and you are in danger!
(A King családot, azaz engem és a feleségemet, továbbá önt is veszély fenyegeti!)
Engem is veszély fenyeget? De hát... Aztán megráztam a fejemet. William egy bolond volt. Végül is ki akarna egy olyan szörnyű kastélyban élni, ahol ezernyi veszély leselkedik rá? Ráadásul ahol bele lehet pusztulni a melegbe?
Úgy döntöttem inkább nem is törődöm ezzel, és folytatom a fejem teljes kiürítését, hogy megtaláljam benne a megoldást, amivel remélhetőleg ki tudok jutni ebből a nyamvadt szobából.
Minden akaraterőmet összeszedve ismét felálltam és az ajtóhoz siettem. Tüzetesen megvizsgáltam. Milyen buta vagyok! Hiszen nekem is van egy kulcsom! Gyorsan beledugtam az ujjamat a kulcslyukba, és elégedetten cuppantottam egyet. Az ajtóban nem hagyták benne a kulcsot. Micsoda furcsa népségek! Gondolhatták volna, hogy nekem is van kulcsom! Félórás keresés után végre megtaláltam a szekrényem egyik fiókjában az értékes fémtárgyat. Torkomban dobogó szívvel elfordítottam a zárban, ésssss... az ajtó kinyílt!
Nem tudom mi ütött belém, de hirtelen megmerevedtem. Izgatott voltam. Elsápadtam. Hallgatóztam. Hangokat hallottam abból a szobából, ahol elvileg a tanároknak kellett volna értekezniük. Hát nagyon úgy tűnt, hogy ez gyakorlatilag cseppet sem így volt. Az ajtó mögül egészen más hangokat hallottam, suttogást. Két nőét.
- Azt mondom ez őrültség, teljeséggel őrültség! - suttogta az egyik.
- Én meg azt mondom, te vagy féleszű! Nem hagytad kulcsot a kulcslyukban! Így könnyedén ki tud jutni! Nyilván nem olyan buta, hogy ne legyen kulcsa. - Nem hiszen - felelte nyugodtan az első nő - egyébként is, ha kijut az az ő baja, úgyis meghal.
Ezt a nő olyan nyugalommal mondta, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
- Tudod jól, hogy szükségünk van rá - tromfolta le a másik nő egy árnyalatnyival hangosabban, - ő az utolsó esélyünk! - Nem hiszem. Akkor már rég ki kellet volna jutnia!
Valahogy tudtam, hogy rólam beszélnek.
Szóval ők a fogvatartóim! - gondoltam, és elégedetten hátráltam egy lépést, hogy elmondjam Dafnénak és Abigélnek, amit megtudtam. Mekkora hiba volt! A fadeszka panaszosan megnyikordult, és a két nő a szobában hirtelen elnémult.
- Mondtam! - kiáltott fel elégedetten az egyik. - Én megmondtam, hugi!
Meghallottak - gondoltam idegesen és futni kezdtem barátnőim szobája felé. A fapadló panaszosan nyikorgott kék Nike cipőm alatt, ahogy loholva befordultam a sarkon, és nyikorogva lefékezem a lányok szobája előtt. Kopogtam, és miután az ajtó mögül megszólalt két hang szinte századmásodpercnyi pontossággal egyszerre, hogy, "nyitva", teljes erőmből berontottam a szobába. A két lány az ágyon ült, és fehér-kék csíkos ruhájukat igazgatták, hogy teljesen egyformák legyenek. Abigél és Dafné testvérek. Pontosabban ikrek. Szerintük a kettő nem ugyanaz. Szerintem pedig ugyanaz.
Abigél és Dafné annyira egyformák, hogy néha még én sem vagyok képes megkülönböztetni őket! Pedig ez aztán nagy szó. Ugyanis amire a legjobban büszke vagyok, az a megfigyelőképességem. Minden apró eltérést vagy eldugott tárgyat észreveszek. Ezért a barátnőim sosem szeretnek velem bújócskázni. Nem értem, miért.
De nem volt időm ezen agyalni, inkább elmondtam nekik, mit is hallottam. Még a levelet is megmutattam nekik.
Ettől szörnyen izgatottak lettek. De az volt a legfurább, hogy még az elsápadt arcuk is pont ugyanúgy nézett ki, mint a másiké.
Ismét nem tudtam megkülönböztetni őket. A két lány egy kis ideig hallgatott, aztán megszólalt az egyikük. (Szerintem Dafné.)
- Akkor mire várunk? Elmész, nem? - Igen, de... - kezdtem a magyarázkodásba, de Abigél lepisszegett. - Tudom, hogy a szüleid nem engedik meg - mondta Dafné. - De egyszerűen nem mondod el nekik, és kész! Mire észbe kapnak, már fel is szálltál a repülőre! Az apukám majd elintézi, hogy felügyelet nélkül utazhassunk!
És ezzel a beszélgetés le is zárult.
Megjelent: 2019. október
2. fejezet: A szörnyen szörny utas
Hajnali fél négy van. Alig bírtam nyitva tartani a szemem annyira fáradt voltam. Próbáltam nem arra gondolni, hogy miután felöltöztem és fogat mostam még taxiznom kell a repülőtérig, ott pedig be kell állnom több kilométeres sorba, hogy egyáltalán felszállhassak a repülőre. Aztán meg Amerikába vízumot is kell szereznem. Majd, még ha mindez nem lenne elég, jöhet még pár sor és sor és sor. Brrrr! Már a gondolatba is beleborzongtam.
Amikor elkészültem, és kiléptem az ajtón, megpillantottam az ikrek dühös arcát.
- Már negyed órája itt van a taxi! Mi tartott már ilyen sokáig?
Azzal magukkal rángattak az iskola elé. Ott egy sárga taxi parkolt. Az autóból kiszállt a taxis, és cseppet sem gyengéden bedobálta a bőröndjeinket a csomagtartóba, majd megkérdezte:
- Hova szeretnének menni, hölgyeim?
- A Liszt Ferenc repülőtérre - válaszoltam bátran.
Útközben nem titkolom teljesen felfordult a gyomrom. Utáltam korán utazni, mert midig ez történt velem.
Két órával később már a repülőben az első osztályon ültünk, és csodáltuk a különböző kisebb- nagyobb műszereket, amik a kényelmünket szolgálták.
Egy kisméretű tv is helyett foglalt közöttük, ami az előttünk ülő háttámlájára volt erősítve.
- BRRR!!! - hangzott fel a motor hangja, ami jelezte, a repülő elindult. Pár perc múlva már magasan a felhők fölött szárnyaltunk. A házak apró pontoknak látszódtak a gép ablakából kinézve.
Hosszú út állt előttünk.
Az út felét átaludtam, de még így is rettenetesen unalmasnak, és véget nem érőnek tűnt.
- Nekem el kell mennem a WC-re - jelentettem ki, azzal felálltam és elindultam a repülő eleje felé. Ott azonban egy akadályba ütköztem. Egy igen nagyba. A WC-ajtó előtt egy férfi terpeszkedett, széttárt kézzel, hogy még véletlenül se lehessen elférni mellette.
- Elnézést - kezdtem óvatosan. - Odébbállna egy kicsit?
A férfi azonban rám sem hederített, felszegett fejjel a plafont bámulta. Azt gondoltam talán nem hallotta. Így hát megismételtem. Ekkor a férfi megszólalt, pontosabban felmordult.
ARRRGHHH!!!
Gyorsan körbenéztem. Úgy tűnt, rajtam kívül senki nem hallja és senki nem látja a férfit. Kezdtem kételkedni, hogy egyáltalán ember- e az illető. Ekkor talán életem legfurcsább eseményének lettem részese.
- Jöjjön, hölgyem - szólalt meg a hátam mögül egy utaskísérő, és magával rángatott. - Jöjjön már! Az ajtó nyitva van! Azzal legnagyobb döbbenetemre egyenesen a férfi elé vitt, éssss.... Simán átlépett rajta. Követtem a példáját. Azonban most a repülő elejébe voltam beragadva.
Amikor fél perccel később kiléptem a mellékhelyiségből, reménykedtem, hogy az ,,óriás" már nem lesz ott. Persze, hogy ott volt.
Megpróbáltam ismét átlépni rajta úgy, ahogy azt az előbb tettem.
CSATTT!! Akkorát csattantam, amekkorát talán még Schwarzenegger ellenségei sem csattantak, amikor az földhöz vágta őket. Azt hittem, hogy ezt végre nem csak én hallottam meg. Duplát csalódtam. Senki nem hallotta meg, kivéve... Nos, szerintem már ti is kitaláljátok, kit. A gorilla-férfi felmordult. De ez a hang mintha valahonnan nagyon mélyről szólt volna. Távolról és egyszerre közelről. Beleborzongtam ebbe a hangba. A gorilla rám támadt. A szeme sárgán izzott, és karmai (igen, mert karmai is voltak) megcsillantak a homályban. Az állat csapott egyet felém. Én oldalra vetődtem, és hallottam, ahogy karmai csak milliméterekre kerülik el az arcomat. A szörny kiszaggatta keretéből a WC-ajtót, és apró darabokra morzsolta a szájában. Borzadva láttam, hogy bőre szép lassan narancssárga színű szőrré változott. Aztán a szörny hirtelen eltűnt. Csak a kiszaggatott ajtó árulkodott a jelenlétéről.
Egyedül maradtam a pácban. A nagy pácban.
Hirtelen feleszméltem, és futni kezdtem visszafelé. Hátha nem vesznek észre!
Hiú remény volt. Alighogy elfoglaltam a helyemet, egy busafejű apró emberke lépett oda hozzám, és udvariasan kiráncigált a repülő orra felé.
-Jöjjön, hölgyem! - mondta, de a szeme furcsán fénylett.
Bevezetett a függönnyel eltakart elülső részlegbe, és leültetett egy piros festett bőrből készült arany cérnával átszőtt fotelbe. Ezután hátrébb lépett, és mozdulatlanul a piros ajtó ezüst kilincsére tekintett. Hamarosan szinte észrevehetetlenül összerezzent. Az ajtó megnyikordult, és belépett egy nagydarab, hatalmas férfi, szemei sárgán izzottak. Vérfagyasztóan elmosolyodott.
-Tudja, hölgyem, nem szeretem azokat, akik rongálják a repülőmet. -De, hát nem is én voltam! - ellenkeztem. -Hanem.. maga volt!
Hirtelen eszembe villant. Az a szem, az a test, az a méret...
-Ledobni a gépről! - üvöltött a Nagyember. Megfagyott ereimben a vér. Jól hallottam, ledobni? Több ezer méter magasan vagyunk! Hiába rugdalóztam, a szörny szorosan megmarkolt, és kinyitotta a piros ajtót. Elakadt a lélegzetem, a szoba, ami elém tárult, határozottan nem úgy nézett ki, mint egy átlagos repülő. A szoba zsúfolásig tele volt mindenféle furcsa lénnyel. Naggyal és kicsivel, szárnyassal és kopoltyússal, széppel és csúnyával, de ahogy belépett a szörny vállán cipelve engem, mindenki vagy mindenki elnémult.
-Szóval ő lenne az? - kérdezte hitetlenkedve egy apró, nagyfejű, szárnyas béka.
A szobában hatalmas felfordulás lett.
-Le, le, le !- ordították. Erre a szörny tovább ráncigált, és kinyitott egy hatalmas csapóajtót a repülő padlóján, majd elvigyorodott, és a mélység fölé lógatott.
-Jó utat!- vigyorgott. Azzal... lehajított a mélybe.
Elájultam. De azon nyomban fel is riadtam. A jéghideg szél az arcomat csapdosta, és közben lassan kibontakozott a táj alattam. Vagyis a horizontig elnyúló óceán. Már látni lehetett a Atlanti-óceán fenyegető hullámait. Tudtam, már rég meg kellett volna fagynom, de mégsem tettem. Az ereimben furcsa meleget éreztem, és jól megnéztem magamnak az egyik hullámot. Elképesztő őrültség jutott eszembe. Egyenesbe hoztam a testemet, és felkészültem a becsapódás erejére. Becsuktam a szememet. Aztán újra kinyitottam. Majd ismét becsuktam. Nem történt semmi. És akkor lenéztem. A talpam alatt éreztem az óceán hideg vizét, de fájdalmat nem. Valósággal talpszörföztem a vízen!
Még mindig nem voltam képes elhinni. Mégis hogyan?
Egy óra múlva már látni véltem a partot. Valószínűleg a hullám még a repülőgépnél is gyorsabb volt! Amikor elértem a partot gyorsan kiugrottam a homokra. A szívem zakatolt. Csak egyet tudtam. Itt valami nagyon rejtélyes és furcsa dolog történik.
Megjelent: 2019. november
3. Fejezet: A medál
Ma szeptember 8-a volt. A nap magasan a fejem fölött izzott, felmelegítve Long Beach tengerpartját. Úgy tűnt New Yorkban még nyári idő uralkodik. Körülöttem mindenhol emberek napoztak, vagy épp az Atlanti óceánban hűsítették le magukat. Látszólag senki sem vette észre váratlan felbukkanásomat, ami jelen pillanatban sokat segített nekem. Átvágtam a napozók között, és máris a Long Beach Blvd-on találtam magam. Ahogy a Long Beach Bridge felé igyekeztem eszembe jutott, hogy a telefonomra lementettem Williams várának pontos elhelyezkedését. Előkaptam gyorsan a zsebemből és rápillantottam. Ez állt rajta: Amerikai Egyesült Államok, Ridgefield, West Mountain Refuge. Ha az emlékezetem nem csal, az egy kisváros, nagyjából 80 kilométerre Long Beach-től. Az égbe nyúló felhőkarcolók mellett haladva tudatosult bennem a gondolat.
- Elvesztettem a barátnőimet, itt vagyok New York kellős közepén, és mégis, hogyan fogok eljutni egy 80 km-re tőlem fekvő városba?!
Gondold végig! - ajánlottam magamnak.
Először is, elővettem a farmerzsebemből a pénztárcámat, hogy összeszámoljam, hány dollárom van. Amikor azonban belenyúltam, a kezembe akadt valami. Kitapogattam. Első tapintásra egy láncon lógó medálnak tűnt. Kihúztam a zsebemből, és a fény felé tartottam. Elámultam. Valóban medál volt rajta, de színtiszta aranyból, lánca pedig fémből volt. Ámultan forgattam a kezem között. Mégis, hogy kerülhetett hozzám? Eközben lassan felértem a Long Beach hídra. Egy körül járhatott az idő. Mivel más ötletem nem volt, a nyakamba akasztottam a medált. Amikor a híd közepére értem, megcsapta az arcomat a friss tengeri levegő. Szétnéztem. Épp alattam úszott el az egyik teherszállító hajó. Hirtelen egy hatalmas széllökést éreztem, ami eltalált a hátam közepén. Megtántorodtam. A fejem és a nyakam nagyon nehéz lett. Egyre közeledtem a híd korlátjához. A hátam mögül egy ember felkiáltott, egy másik pedig teljes erőből a mélybe taszított. Fejjel előre zuhantam lefelé. Már megint elsötétült előttem a világ....
A medál... a medál... - motyogtam. Sejtelmem sem volt róla hol vagyok, ki vagyok, és hogy ez álom-e vagy valóság. Felriadtam. Vizet köpködtem, és rettentően fáztam. Valahol a szabadban lehettem, mert a talaj (már ha ez, ami a hátam alatt volt, föld egyáltalán) hideg és nyirkos volt. Nagyon lassan résnyire kinyitottam a szemem, és amennyire a szemhéjam engedte, kilestem. Fölöttem egy fa vastag ágai nyújtogatták magukat, hogy elérjék a mellette álló cserje zsenge leveleit. Azt hittem, képzelődőm. Előkaptam a telefonom, (ami a vízbe esés ellenére, amit nem lett volna szabad túlélnem, egyetlen karcolás nélkül megúszta) és bepötyögtem, hogy "pontos elhelyezkedési hely". Pittyent egyet, és megjelent az alábbi felirat: Amerikai Egyesült Államok, Ridgefield, West Mountain Refuge. Elámultam. Ez nem lehet... Amikor visszacsúsztattam az elektronikus készüléket a zsebembe, megakadt a szemem egy fénylő tárgyon. Történetesen egy a nyakamban függő tárgyon. A medálon.
Megjelent: 2020. január